Nahát, rahát !
Ezt is megértem. Ki is hitte volna, hogy ilyen fiatalon, ilyen messzire eljutok. Tudniillik, ma eljöttem Angliába. Ejjha. Ma legalább három személyes rekordot döntöttem. Az egyik a távolsági rekord, ilyen messze még nem voltam távol az otthontól. Jó lett volna megállni a magyar szlovák határnál, mint Samu a Gyűrűk urában, és mondani, hogy ettől távolabb még nrm voltam otthontól, de a repülőt nem lehetett megállítani. Másik rekord a magassági rekord. A pilóta azt mondta, hogy 11 km-re vagyunk a föld felszínétől. Hát ilyen magasan sem jártam még :D . A harmadik rekord meg a sebesség. 800 km/h !! Olyan gyorsan sem haladtam még eddig. Így telt a repülőzés, semmi izgalom nélkül. Sőt a reptéren sem akartak visszafordítani. Ment minden símán mit a karikacsapás. Nem értettem, hogy a reptéren minek kellett mindenkit elszállítani busszal mikor a repülő, ott volt egy köpésre. Én a végére maradtam, és végül vagy ötön mentünk egy busszal, mert olyan zsúfolt lett az utolsó busz, hogy muszáj volt még eggyel embereket vigyenek, 200 métert... nagyon megerőltető lett volna gyalog... de na, ha így kell így kell. Az első sorban foglaltam helyet, egy nagyon gyanus alak mellett. Az nagyon másnaposnak nézett ki. Sáros volt a bakancsa, egyik lábán ilyen zokni, a másikon meg amolyan, s az amolyanon meg két jókora lyuk is jelen volt. Ezeket onnan tudom, hogy levette a bakancsait. Na, de legalább lábszag nem volt. És ez a faszi egész végig, aludt, úgy hogy sok bajom nem volt vele. Igen, és felszállás előtt eszembe jutott a Tankcsapda szám. "Hajnalban a város, rohadt, szemét, sáros/ De leszarom mert engem már ott vár a gép/ Hosszú az út, a cél Hollywood/ Indúljunk hát ember, mert én úgy mennék/.... A stewardess szőke/ A pilóta fülke, tele van gombokkal, / Én meg ablakhoz nyomott homlokkal... " Há, nem volt szőke a stewardess, de azért elég jó maca volt :D, és nem is nyomhattam az ablakhoz a homlokomat, mert középen ültem, de na...
Telt múlt az idő, a repülő haladt. Nagyon szép volt a felhőket felülről nézni. Néha látszodtak városok, autópályák, viaduktok, füstölgő gyárkémények, aztán megjelent a La Manche csatorna, a tenger, és ekkor szóltak, hogy közeledünk. Kapcsóljuk be a biztonsági öveket... (én ki sem kapcsoltam :D ). Közben lehetett látni a rendezett angol termőföldeket, ahol minden parcellát zöld kerítés választ el, és minden föld, szépen meg van dolgozva, hogy gyönyörűség nézni. És a szép egyforma házak, és a szép rendezett utcák és városok, amilyeneket nálunk ritkán lehet látni. Ééés láss csodát... landolunk Lutonban. Hálistennek mindenki ép és egésséges. Még a repülő is. Na, leszállunk, felhívom Ibit, adom a jelentést, izgulok, hogy megkapom-e a csomagomat majd. Gondolom megyek a csordával mert ejsze másoknak is kellenek a csomagjaik, és jobban ismerik a terepet mint én. Jó is volt a megérzésem. Jöttek is a csomagok. Elveszem a hátizsákot. Közben kiderül, hogy a reptérről, ingyen elvisznek a vonatállomásra busszal.
Hát megérkezek ügyesen a vonatállomásra, nem tévedek el, jegyet is sikrül venni (hogy milyen gyezkurköréc vagyok...), és kimegyek a peronra, és jön a hucsicsi, és megkérdem egy kedves nénitől, ha jó-e nekem ez a vonat, és aszongya, hogy igen, és felszállok, és elindulok.
Megyünk megyünk, hucsicsi hucsicsi. Egyszer csak befutunk egy cuccos állomásba. Kérdem valami pasiktól, ha még sok van a St. Pancras állomásig (oda kellett menjek). Néz a pasi hülyén, ismétli magában a kérdést, s aszongya, hogy hát ez a St. Pancras. Na, megköszönöm szépen, és húzok is el a vonatról, nahogy elindúljon, míg rajta vagyok.
Egy kicsit várnom kellett még, amíg Ibi is megérkezik Doncaserből. Közbe engem frusztrál, hogy egyszerre legalább tíz térfigyelő kamera is figyel, és nem tudom hova húzódjak, hogy ne lássanak. De nem lehet húzódni. Na, mindegy. Aztán megérkezik Ibi. Örülünk a nagy találkozásnak, s hogy az öröm nagyobb legyen, eszünk egy egy szendvicset mert mind a ketten éhesek voltunk.
Megtöntük a belet, és elhatároztuk, hogy először a Regent's parkba megyünk el, ami ott volt a környéken, és majd egyórára elmegyünk a Big Ben-hez, mert ott kellett találkozzunk Emesével, a gyerkkori barátnőmmel.
Hát az a park fantasztikus volt. Annyi féle rucát, és vízi madarat még egy helyen nem láttam. Voltak nagy tavak, és a tavakban hatalmas halak. Akkora halakat sem láttam még tóban. Meg a sok rózsa, mindegyik illatos, és gyönyörü, és amilyen rend volt ott, és fegyelem... nem lát az ember ilyet minden nap. Minden esetre, megéerte oda elmenni.
A park után metróra ültünk, hogy elmenjünk a Big Ben-hez. Egy kicsit el is néztük az irányt, és elmentünk egyfele, de végülis megérkeztünk valahogy, de Emese is késett, úgy hogy nem volt nagy gáz. Egy kicsit csalódott voltam, mert azt hittem, hogy van egy nagy placc, és annak közepén a Big Ben, és lehet ott járkálni, meg ilyenek, de hát úgy be van oda zsúfolva minden. Én nem értem minek nem lehetett nagyobb heleyt hagyni. Nem volt elég nagy az a város?
Na, de mostmár mindegy, ott voltam, láttam, boldog lehetek, verhetem a mellem féltéglával. Megnéztük azt a nagy kereket is ami mind forog ott az emberekkel, és viszi őket, fel és alá. Asztán, hogy milyen tömeg volt ott is...hogy gyúrozkodtak. Mindenütt csak a gyúrózkodás. Aztán a gyalogosok mennek át semmi lelkiismeretfurdalás nélkül a pirosan. És ilyen érdekességek. Közbe láttunk két (szerintem román cigány) zenekart, produkálták magukat, mindenféle fúvós és ütős hangszerekkel. Pont erre vágytam. Időközben kezdett megtelni s hócipőm a városlátogatással, mert kezdett fájni a vállam meg a lábam. Szerencsére indúltunk is a vonatállomás fele, hogy jőjjünk Doncaster-be. Szép város London, csak engem kábrándított az a zsúfoltság, a szűk utcák. A Temze vize meg mocskos. Mármint nem olyan értelemben, hogy tele van szeméttel, hanem sáros.
Az út Doncaster fele zökkenőmentes volt. Szép cuccos vonattal utaztunk. S itt a vége fuss el véle. Holnap egy újabb nap. Éjjel Ibi dolgozik, én meg alszok egy nagyot, mert a mai nap, szép volt, de fárasztó. Na de végeredményben, megérte.
